Kirándulás Szurdokpüspökin!
Családomnak ez volt az első hosszabb túrája így nem tudtam
gyermekeim hogy fogják „viselni”, de bizakodva vágtunk bele a kalandba.
Egy babakocsival, benne egy 8 hónapos babával, egy mozgás
problémás 6 évessel és egy örökmozgó 5 évessel indultunk el. Persze így is
érkeztünk meg, de a fontos ami közben történt.
Ahogy teltek a percek és az emelkedő vége még mindig nem
látszott, egyre több kisgyerkőc próbálkozott anyánál, apánál: mikor érünk oda,
elfáradtam vegyél fel…..
Az én nagyfiam aki amióta csak az eszét tudja fáj a lába
neki ez így „természetes”, viszont amióta közösségbe jár már frusztrálja hiszen
a többiek gyorsabbak, ügyesebbek. Viszont ez olyan erőssé tette őt ami nem
minden napi az ő korában.
Alig tettünk meg pár száz métert már láttam, hogy lassabban
megy fárad, de nem akartam, hogy hamar feladja ezért mondtam neki: Bazsika ne
add fel, gyere együtt megcsináljuk! Egy darabig jött mellettem majd neki
iramodott és mindenkit lehagyva a nagyokat az élre tört.
Én meg rohantam utána szüksége van rám ott legyek.
Persze nem értem utol. A csapat megpihent és én izgatottan
kerestem egy üveg vízzel a kezemben mert tudtam, minden erejét össze szedte,
hogy ezt a rohanást véghezvigye.
Meg találtam.
Kimerült, fáradt volt de borzasztóan büszke magára,
megcsinálta.
A csapat tovább indult de ő már egy lépést is alig tudott
meg tenni:
- Balázs, gyere viszlek egy kicsit
- nem anya, nem kell
- de miért kicsim, pihenj egy picit
- nem anya, azt mondtad ne adjam fel!
És nem engedte, hogy vigyem, egészen addig amíg már tényleg
nem bírta!
A kislányom ebben nőtt fel és egyszer sem sírt, hogy őt
miért nem viszem és a Blázst persze….
Apa küzdött a babakocsival és a természet adta
körülményekkel, miközben a pici békésen aludt!
Szép volt a táj, jó volt az idő, kedvesek voltak az emberek
és kitisztítottuk a forrást!